fanfár
Harsonaszó, rézfúvós hangszereken felhangzó zenei jeladás ünnepség kezdetén, végén.
Francia eredetű nemzetközi szó (fanfare), hangutánzó eredetű.
Disszonáns, vad fanfárzenével kezdődik, majd a mély vonós hangszerek recitativója következik (mintha beszélnének, keresik az odaillő dallami befejezést, s visszaidéz az előző tételek dallamanyagából — scherzo, adagio — ...
A fúvószenekar és fanfár-együttes mellett Richard Wagner Ring ciklusa óta bevonult a klasszikus zenekarokba is.
A szárnykürt trombitaformájú változatát 1810 körül a fafúvós hangszerekhez hasonló hanglyukakkal, billentyűkkel látták el, hogy fanfárszerű szignálok mellett dallamot is lehessen rajta játszani.
Egyik legfontosabb alkalmazási területük egészen a tizennyolcadik századig a toronyzene, szabadtéri fanfárzene volt. A barokk szerzők zenekari műveikben is szerepeltették, használatuk azonban a klasszikus szimfonikus zenekarban vált általánossá.
A trombitások az üstdobosokkal közös céhekbe tömörültek, és elsősorban néhány hangból álló fanfárszerű, ünnepélyes dallamok eljátszására specializálódtak a hangszer mélyebb, principálnak nevezett hangfekvésében.
1352-ben elhunyt fáraójának Tutankhamonnak sírjában, Dánia tőzeges mocsaraiban pedig i. e. 1000 tájáról származó bronztrombitákat. A középkorban a trombita ragyogó magas hangján fanfárt játszottak. ...
 Lásd még: Hangszer, Fúvós, Tenor, Trombita, Hangolás
  
|
RSS
